Amikor V. családdal megismerkedtem, K. néni ( 64 éves középsúlyos demens beteg) viselkedésén döbbent az egész család. Ép férje, lánya, menye gondozták felváltva. Azonban hárman sem bírtak vele, nem tudták etetni, itatni, ellenállt, ha tisztálkodásról volt szó. A mindig békés, kedves, halk szavú, istenfélő nénit, a demencia akaratos, dühöngő, őrjöngő, verekedő, káromkodó emberré változtatta. Agresszív kirohanásait sírógörcsök, apátia tarkította. Menési kényszere egésznapos volt, gyakran tépte a kilincset, verte az ajtót, ordítva, káromkodva követelte, hogy engedjük ki, mert haza akar menni, vagy mennie kell az óvodába a gyerekekért. Dührohamai gyakran tettlegességé fajultak: ütött, ráncigált, rugdosott mindenkit maga körül, félelmetes vicsorgás után erősen harapott is.
Hogy érintette ez a családot? A néni menye elmenekült, nem segített többé, nem bírta tovább a lelki terrort. A férj nyugtatókon, antidepresszánson élt. Ideges volt, kialvatlan és erősen fogyott. Lánya tehetettlenül nézte szülei leépülését.
Természetesen szóba került az intézeti elhelyezés, mivel azonban egy nagyon jó házasságról, édesanyáról beszélünk, nem volt szívük megtenni.
Odakerülésem után elértük, hogy elfogadja az ételt, súlyvesztése megállt, sőt hízni kezdett. A folyadékot néhány korty után elutasította, ilyenkor gyümölcsleves, húsleves adásával pótoltuk a hiányzó mennyiséget. Fürdetéshez beszereztünk egy fürdetőszéket, fellépőt, amivel könnyebbé vált a tisztálkodás. Gyerekeknek való könnymentes sampont kezdtünk el használni hajmosáshoz. A fogkrémet fluor mentesre váltottuk, mivel minden alkalommal lenyelte azt.
Nála indokolt volt nagyobb dózisú nyugtató felírása , a tettlegesség miatt, csak ezután tudtunk vele kommunikálni, szót érteni. Mindennap többször el akart menni otthonról valamilyen indokkal. Néhány trükkel sikerült elterelni a figyelmét és hatásosan leszerelni.
Miután fekvővé vált, a tolószék miatt akadálymentesíteni kellett a házat. A levegőztetését is jobban meg tudtuk oldani, mivel járóképesen csak rövid ideig és csak két kísérővel tudtuk megoldani, szökési kényszerei miatt.
Felfekvés nem alakult ki nála, ha már mutatkoztak jelei, mint bőrpír, érzékenység, hatásosan felléptünk, hogy megakadályozzuk súlyosbodásást. Naponta tornáztattuk ágyban fekve.
K. néni történetéből kiderül, mennyire fontos a hozzáértés, a kis “trükkök” használata és milyen lényeges képeznünk magunkat ebben a témában, hiszen apró kis csatákat nyerhetünk, ami által mind a beteg , mind a család elégedettségét fokozhatjuk.
K. néni ma is él, jól van, otthon, szerettei körében tölti azt az időt, ami még életéből hátra van.