Demencia a gyakorlatban

J.néni, 72 éves, demens beteg. Férje, lánya, menye ápolja. Sajnos ő már a harmadik szakaszban van, súlyos állapotban: tolószékben, mozgásképtelen és ágyban fekvő.
Amikor megismertem őt, még javában jött, ment, sétált. Ha nehezen is, de evett és ivott. Amíg képes volt mozogni, jobban ment az evés –ivás is. Ahogy romlott a mozgás és egyre inkább leépült fizikailag, elvesztette az aktivitását, egyre merevebbé vált a teste, úgy épült le ezzel együtt az evés készsége, de még ennél is rosszabbá vált az ivás.

A beteg itatása fokozatosan, napról napra egyre kilátástalanabbá vált. Úgy éreztük tehetetlenek vagyunk: vagy egyáltalán nem nyitotta a száját a beteg vagy kiköpte a folyadékot, esetleg visszacsorgatta szép lassan a levest, teát, gyümölcslét. Szóval mindent. A legrosszabb azonban az volt, amikor félrenyelt és fuldokolva köhögött. Ez rettenetes, sőt félelmetes volt, és épp úgy megviselte őt, mint minket. A végén már alig merte valaki elkezdeni az itatást, mert mindenki attól tartott, hogy valami bajt csinál.  Az ajánlott napi folyadékbevitelnek még csak a közelében sem jártunk.

Természetesen mindenki tőlem várta a megoldást. A család bízott, hitt bennem. Gondolták majd én segítek, valahogy megitatom a beteget, elvégre az én dolgom.
Ezért óriási volt rajtam a nyomás. És sikerült? Hát nem igazán. Semmivel sem voltam jobb, mint a férje, lánya, menye, legfeljebb abban voltam más, hogy nagyobb türelmem volt, és nem adtam fel: újra és újra nekikezdtem. De hiába, kudarc, kudarc, kudarc…

Közben belül szenvedtem, hiszen naponta többször is szembesültem a tehetetlenségemmel. Gondoljunk bele mekkora volt a tét: ha megitatom őt megfulladhat, ha keveset iszik, kiszáradhat! És ugye senkinek nincs kétsége afelől, ki lett volna a felelős, ha bármelyik is bekövetkezne…
Kétségbe voltam esve. Ráadásul éreztem a hozzátartozók néma neheztelését, csalódottságát. Nem szóltak semmit, de a nem tetszésüket szinte vágni lehetett a szobában. Szörnyű volt! A legrosszabb érzést még is az okozta, hogy nem tudtam mi tévő legyek, hogy segíthetnék.

Aggódtam és ezen agyaltam a szabadnapomon is: Mit csináljak? Hogyan oldjam meg? Próbáltam utána járni, keresni valamilyen segítséget ezzel kapcsolatban, de olyat, ami használható lett volna, nem találtam. Sok okoskodás, fogalomalkotás, elmélet, magyarázatok, ok keresések-ezzel volt tele a szakirodalom. De nekem, aki közvetlenül beteggel foglalkoztam, ágy mellett dolgoztam, konkrét és gyakorlati útmutatóra volt szükségem!

Az áttörést egy véletlen hozta meg. Egyszer, amikor kontrollra vittük a beteget a pszichiátriára, szóba elegyedtem egy hölggyel, aki szintén kísérő volt, mint én. Neki az édesanyja volt demens. Beszélgettünk és én előadtam az itatási mizériát. Ő már régóta benne volt ebben, csaknem 9 éve ápolta az anyukáját! Ennyi idő alatt olyan rutint szerzett, amiről én kezdőként nem is álmodhattam! Annyira tapasztalt volt, annyira csak és kizárólag a gyakorlatias dolgokról beszélt, hogy minden szava kincs volt számomra. Felvettük és később is tartottuk a kapcsolatot. Részben neki köszönhetem, azt a sok hasznos trükköt, amivel győzedelmeskedtem az itatási nehézséget illetően. Eredmény: végre sikerült normális mennyiséget itatnom a beteggel, kevesebbszer köhögött, ami nagyon megnyugtató volt mindenki számára!

Számtalan praktikus tanácsot osztok meg hasonló témákban, mint például a nyelési nehézségek a  www.demenciaagyakorlatban.com oldalon, illetve könyvemben, mely Demencia a gyakorlatban címmel jelent meg.