Demencia a gyakorlatban

Gyakorlati útmutató demenciában szenvedők gondozásához

Demencia a gyakorlatban
Az inkontinencia gyógymódjai és demens betegek inkontinenciájának kezelése

Ő vagy ÉN?

Demencia a gyakorlatban
Egyedül, magányosan.

Ő vagy ÉN?- Számos demens beteget otthon gondozó  teszi fel magának ezt a kérdést, és élnek ennek a kérdésnek a kínzó ismétlődésében, hosszú –hosszú évekig. Így, az ünnepek táján, az újév kezdetén, jobban , alaposabban átgondoljuk az életünket, annak eseményeit, történéseit, a jót és rosszat egyaránt. Számot vetünk magunkkal, mit szeretnénk és mi az, amiből már elegünk van, amivel torkig vagyunk.

Társas magányban

Karácsonykor intenzíven megrohan minket az öröm és a szomorúság. Ez természetes, hiszen egy érzésektől túlcsorduló, és szeretetben gazdag időszak a karácsony ünnepe és újév kezdete.
Ilyenkor, a demens beteggel is szorosabb a kapcsolat, hiszen a gondozók és ápolók, akik egész évben segítségünkre voltak, most pár napig nem jönnek. Ők is otthon ünnepelnek.

Ezért még inkább magára marad a gondozó és a gondozott. Együtt, mégis mindketten egyedül, magányosan. A családtagok számára, akik gondoznak, az ünnepek nehezen, lassan telnek, és sokszor alig várják a sima hétköznapokat, ahol végre egy kis segítséget és talán egy kis megértést, társaságot kapnak. Ezért a kérdés, ami egész évben ott motoszkál azok fejében, akik demens szerettüket otthon ápolják, most, az ünnepek alatt, erősebben visszhangzik gondolataikban: Ő vagy Én?

Kit válasszak?

Neki kedvezzek vagy magamnak? Őt nézzem vagy magamat? Melyikünk kívánsága legyen az első, az övé vagy az enyém? Magamat, a saját egyszeri megismételhetetlen életemet, a mindennapjaimat helyezzem előtérbe, vagy az ő sorsát? Neki adjam meg a figyelmet, törődést, az időt, a türelmet, amit igényel, vagy magamnak, mert én szintén szeretném megkapni az odafigyelést? Áldozzam fel a nappalaimat, éjszakáimat, az időmet, a lelki nyugalmamat, az idegrendszerem épségét miatta, vagy inkább foglalkozzak a saját fontosságaimmal, dolgaimmal és éljem az életemet?

 

Demencia a gyakorlatban
Ő vagy ÉN?

Mert valljuk be őszintén, a kettő együtt nem megy, nem teljesülhet! Olyan nem létezik, lehetetlen, hogy a beteg és az őt ápoló családtag élete is teljes. Valamelyikük alárendelődik a másiknak, a háttérbe szorul, fontosságai sérülnek vagy teljesen és végérvényesen elhalnak,” elfojtódnak” a nehéz mindennapokban.

Feladni magunkat

És az, aki feladja és elveszti saját magát, az életét, a nyugalmát, lelki békéjét,valamint a kukába dobja kívánságait, vágyait, az  minden esetben a demens szerettét otthon ápoló családtag.
Azonban hiába a nehéz, szörnyű helyzet és az önfeladás, mert amikor szóba kerül az intézeti elhelyezés, akkor megint megsajnálják a beteget, megesik rajta a szívük. Ha felmerül, hogy otthonba adják őt, azonnal eszükbe jut, mindaz, ami szép volt, csak a jóra emlékeznek. És arra az egykor igen szoros kötelékre, ami mai napig összeköti őt a beteggel: ő az apám, az anyám, a párom, a nagymamám, stb. Ő nevelt fel és ápolt, amikor kicsi voltam. Megvigasztalt, ha sírtam, enni adott, mikor éhes voltam, mellettem állt a bajban…

Igen, de ez a gondolat rövid életű, és a belenyugvás csak addig tart, míg nem következik egy újabb kilátástalan helyzet, vagy idegőrlő nehézség. Például egy dühroham, egy át nem aludt éjszaka, a sokszor két órán át tartó etetés, szembesülés a tehetetlenségünkkel, vagy míg nem érezzük rosszul magunkat (körülbelül századjára) a saját türelmetlenségünk miatt.

A kérdés újra és újra felbukkan, belénk hasít, elgondolkodtat: Ő vagy én?

Bevásárlókosár
Nincs termék a kosaradban!
0